Névadónk
Báró Jósika Miklós 1796. április 28-án született a tordai Jósika-házban. Első gyermekkori emlékei nem a történelmi nevezetességű városhoz, hanem a bilaki családi birtokokhoz fűződnek, ahol népes család, szülők és öt gyermek kialakította meghitt családi fészkét. Édesapja, „a harmincas éveiben járó, csinos, művelt, közügyek iránt érdeklődő” főnemes és felesége, a huszonöt éves, kedves, kecses, „vidám, eszes és nyájas nő, kit mindenki szeretett és becsült”, gróf Lázár Eleonóra, harmonikus, kiegyensúlyozott légkörben élték nyugodt vidéki mindennapjaikat.
Az író Jósika szeretettel emlékezik erre a gondtalan, boldog időszakra, mikor pompás öltözékben: „nehéz rózsaszín brokátból, fehér apró pettyekkel készült, elöl kerekre kivágott mentécskében, kék rókaprémmel s igen vékony ezüstzsinór-készülettel, vadalmaszín mellényben s hasonló színű, ezüst paszamánttal díszített nadrágban, sarkantyús csizmával, s egy forgós fekete selyemcsákóval fején” ott kerengett a birtokon igen gyakran szervezett vidám mulatságok nevezetes vendégei között.
A kis Miklós alig volt öt éves, mikor elvesztette szeretett édesanyját. A családi fészekből Ó-Fenesre, a Kolozsvár közeli regényes fekvésű birtokra került, ahol apai nagyanyja gondoskodott róla és két testvéréről. A gyönyörűséges, szép, kényelmes családi házból „az ódon várra vagy a tekintettől ridegen elzárkózó zárdára emlékeztető” kastélyba került. Nagyanyját imádta. Az éltes nemesasszony igyekezett szeretettel, szigorral és a nevelésre, tanulásra igen nagy hangsúlyt fektetve irányítani lépteit. Nem volt könnyű feladat megzabolázni a csintalan unokát.
Öröm- és ünnepnap volt az egyik vagy másik nagyanyai házban, mikor az apa meglátogatta gyermekeit. Ilyenkor maga köré gyűjtötte őket s játszott vagy beszélgetett, tréfált, kikérdezte őket, hogy lássa, mennyire haladtak. A családban fontos volt a magyar nemzeti hagyományok, a hazafiasság ápolása, a tanulás. Több nevelő megfordult ez idő tájt a háznál, akik franciás műveltséget és nyelveket igyekeztek tanítani a rakoncátlan ifjaknak.
Jósika Miklós kilenc éves volt, amikor elvesztette szeretett nagyanyját is. Az újabb veszteség igen megviselte a gyermeket: „egy kő mozdult ki éltem alapjából” – írja emlékirataiban.
És ezzel nem ért véget megpróbáltatásainak sora! Apja elszakítva őt testvéreitől a kolozsvári kollégiumba vitte tanulni. A Jósika-család több fiatalja, édesapja is, itt sajátította el a nemes tudományokat. De legfőbb oka bizonyára az volt, hogy fiát egykori nevelőjére, Gull János gondjaira bízhatta, kinek szigorúsága egészen megfelelt az apa elveinek.
A konviktusban szigorú napirendet kellett megszoknia. Minden szigor ellenére a kis báró itt is sokat csintalankodott. Csínyjeit nevelője hamar megbocsátotta, mivel jóindulatú, gyors felfogású, szorgalmas növendék volt. Az intézetben egyébként sem volt a világtól elzárva, apja sokszor magával vitte a főúri családokhoz. Ismerkedett az arisztokráciával és az úri szokásokkal.
Jósika 1810-ig tanult a piaristáknál. Az elemi öt osztály befejezése után a kétéves filozófiai és kétéves jogi tanfolyam következett, amiből Miklós csak a két első filozófiai tanfolyamot (1808-1809 és 1809-1810. tanévet) látogatta. Ekkor hallgatta először nevelője előadásait is, a világtörténelmet és filológiát. A fiatalembernek ezek kedvelt tárgyai voltak.
1810 őszén új pálya tárult fel előtte, babérokkal és dicsőséggel kecsegtető. Katonai pályára lépett. Vallomásai szerint mindig is katonai pályára vágyott, csak nehéz volt apját meggyőzni. Örömmel és reménnyel telve indult el ősz felé Kőhalomra, hogy jelentkezzen báró Gabelkoven ezredesnél, és kérje felvételét a vezérlete alatt álló, Szavojai Eugén dragonyosezredbe. Az ezredes, apjának jó barátja, örömmel teljesítette kérését, s Schalhardt százados keze alá osztotta be, egy szigorú, pedáns katonához, aki a legkisebb rendellenességért megrótta, s ha mentegetőzni próbált, mindig azt felelte reá: «Az nem mentség».
Mint minden kadét, ő is sok lányszívet hódított meg. Katonáskodása kezdetén Erdélyben állomásozott az ezredük: Nagysinken, Fogarason, Brassóban, Folyfalván és végül Etéden.
Ezredét 1812-ben Galíciába, 1813-1814-ben Olaszországba vezényelték. Részt vett a franciák elleni hadjáratban. 1814-ben a csatatéren főhadnaggyá, majd kapitánnyá nevezték ki. 1815-ben részt vett a franciaországi, Napóleon elleni hadjáratban. Ekkor alkalma adódott megismerkedni a párizsi élettel, irodalommal és művészettel. Apja féltve őt, áthelyezteti egy Bécsben állomásozó gyalogezredbe. A 19 éves fiatalember a császárvárosban a katonatisztek fényűző életét éli. Olvasásra és a tanulásra is jutott ideje, a spanyol, francia és német irodalom nagyjainak írásait tanulmányozza. Sok helyen megfordul, érdekes emberekkel ismerkedik. Mindent gondosan elraktározott, s majd írói pályáján felhasznált.
A császárvárosban ismerte meg élete nagy szerelmét, Kállay Erzsébetet, akit 1819-ban kilépvén a katonaságtól, nőül vett. Napkoron telepedtek le, ahol a művelődésre vágyó, energikus fiatalember belekényszerül a szabolcsi nemes urak léha semmittevő életmódjába. Az egyszerű nemesi kúria, egyszerű berendezésével kiábrándulás volt a bécsi főúri életmódhoz szokott erdélyi mágnásnak. Szeretett volna Erdélyben letelepedni, de felesége még a gondolattól is viszolygott. Apja halála után, mikor átvette az örökséget, rövid ideig Szurdokon, majd Branyicskán tartózkodhatott családjával. Látván, hogy felesége annyira idegenkedik Erdélytől, mint ő Napkortól, úgy próbálta megoldani ezt a problémát, hogy Pesten is állandó lakást tartott fenn. Családi élete, a házastársi harmónia, távol volt attól, amit gyermekként tapasztalt. Csupán a négy gyermeke jelentett számára némi vigaszt és örömöt. Élete lassan Pest és Erdély között oszlott meg. Zátonyra futott házasságát 1834-ben felbontotta, és Szurdokra költözött. Hosszas válóper következett.
1934-ben bekapcsolódott Erdély politikai életébe. Megjelent az országgyűlésen. Lelkesedett Wesselényi eszméiért, amiket politikai röpirataiban igyekezett népszerűsíteni. Wesselényi Miklós példáját követve birtokain elengedte a robotot, a dézsma nagy részét, és amint a «Népnevelés» című tanulmányában említi, Erdélyben ő alapított először idegen nemzetbeliek, azaz oláhok számára iskolát, ahol két év alatt harminckét gyermek tanult meg írni, olvasni és beszélni magyarul.
A fiatal arisztokrata hosszú ideje kacérkodott a gondolattal, hogy az irodalom terén próbára tegye képességeit. Először költeményeket közölt F. Marosközi Gábor álnéven a Felsőmagyarországi Minervában, ám versei nem arattak sikert. Első írói sikerét az Abafi című történelmi regényével aratta 1836‐ban. Ettől kezdve gyors egymásutánban jelentek meg újabb regényei. Magánélete is révbe jut, megtalálja a szerelmet és a megértő élettársat. Podmaniczky Júliával kilencévi jegyesség után köthet házasságot. Az Abafi megjelenésétől 1848-ig sikert sikerre halmoz, az Akadémia tagja, a Kisfaludy Társaság elnöke, a folyóiratok kapkodnak a kézirataiért.
1848-1849 újabb fordulatot jelent életében. A forradalom alatt Kossuth mellett áll, részt vesz a trónfosztásban, tagja a Honvédelmi Bizottmánynak, s legfelső forradalmi bíróság főbírája. Elkíséri a kormányt Debrecenbe, Szegedre s Aradra. A világosi események után el kell hagynia hazáját.
Felségével, aki külön úton követte öt az emigrációba, Lipcsében találkozott. Innen Türingiába mentek, ahol elhatározták, hogy Brüsszelben próbálnak szerencsét. Közben Magyarországon távollétében halálra ítélték és jelképesen kivégezték.
Eleinte Brüsszel külvárosában laktak, és a történelmi regényeket író Jósika innen küldte levéltudósításait a pesti Magyar Hírlapnak, melynek szerkesztője vállalta közlésüket. Podmaniczky Júlia pedig báróné létére nem restellt csipkeboltot nyitni, majd a brüsszeli asszonyokat megismerve a divatról s más történetekről írni ugyancsak Magyarországra.
Néhány év múlva a város központjához közelebb költöztek, a rue de la Commune 25. szám alá. A ház ma is látható. Zsalui, ablaktáblái, franciaerkélyre nyíló, kétszárnyú ajtói, ha átfestve is, de olyanok, mint régen. Jósikáék a kertjükbe azaleákat és rododendront ültettek, esténként ott tarokkoztak. Nagy ritkán koncertekre vagy színházba mentek. Gyakran sétáltak az állatkertben, amelynek bizánci stílusú épületeit valósággal csodálta az író. Megszerették a várost magas, keskeny, egymáshoz simuló díszes polgárházaival, évszázados patinájú üzleteivel. Jósika erről is írt: „…a többnyire nagy és széles ablakokat tükörüveg födi, melyben a szemközti tárgyak tündérien rajzolják le magukat, így például a belvárosban a St. Michel egyháznak képe ezen ablaküvegektől visszaadva valami leírhatatlan… kapuk, ajtók sehol sem készülnek olyan ízléssel, a folyosók márvánnyal kirakva, a kilincsek metszett üvegből vagy elefántcsontból…” Barátkoztak a brüsszeliekkel. Karácsonykor a Magyarországon megszokott módon nagy ünnepséget rendeztek, melyről így számolt be Jósika: „Nekünk múlt karácsony estéjén igen mulatságos soirénk (estélyünk) volt Kristbaummal (karácsonyfával) és sok mindenféle apróságokkal, melyeket kijátszottunk – sok nevetés és rémítő sussurum (kisorsolás) közt. Ezek a mi phlegmatikus belgáink – magukon kívül voltak az extazistól.” Bejáratosak voltak a jó társaságba, de a középosztályt sem kerülték el. Mindenki ismerte őket, és elismeréssel nyilatkozott róluk.
Brüsszel jelenti számukra a biztos menedéket és a szabadságot: „…ami mindenek fölött neveli érdekét e kis, de szép országnak, az nyílt, szabad szellemű népe s intézvényei: minden szabad itt, ami jó, minden tilos, ami rossz és káros – és ez helyes! Nem találkozik itt az ember a félelem s rossz lelkiismeret szűkkeblűségével… Itt nem bosszantják, nem zaklatják az embereket, de tudnak parancsolni annak, ki mások szabadságát veszélyezteti.” – hangsúlyozza az író a hazai elnyomókra utalva. 1860 után hazajöhetne, de nem jön. Ismét nevével jelennek meg Magyarországon írásai, és az olvasók szeretettel fogadták műveit.
1864-ben az író egészségi állapota miatt és a rokonság unszolására Drezdába költöztek. A rokonok nagy szeretettel fogadták őket, vendégségbe hívták, kirándulásokat szerveztek, családtagjai is gyakrabban látogatták. Az író betegsége napról-napra súlyosbodott, hasztalan volt neje önfeláldozó ápolása, gondoskodása, a vég bekövetkezett. Jósika 1865. február 27-én meghalt. Felesége, Podmaniczky Júlia is Drezdában hunyt el. Mindkettőjük hamvait az író unokája, báró Jósika Sámuel hozatta haza 1894-ben, és azóta a házsongárdi temetőben nyugszanak. Síremlékükön Hegedüs István sírverse olvasható:
Két szívnek porlad itten drága hamva
Két szívnek álma, íme, teljesül:
Szabad hazában boldogan nyughatva
E drága földdel poruk elvegyül.
Költő, örülhet lelked fenn az égben,
Nem rab honod, mi ott is fájna még,
Mit festél, annyi bájos tündér képben,
Megadta nemzetednek a nagy ég.
S hű nő itt is egyesül veled,
Megadta neked a hű kegyelet.
FŐBB MŰVEI:
- 1835Vázolatok
- 1836Abafi
- 1837Az utolsó Bátori
- 1837A könnyelműek
- 1839A csehek Magyarországban /Korrajz első Mátyás király idejéből
- 1841A beduin leánya. Afrikai vázlat.
- 1842Végnapok /Apokalyptikai novella/
- 1843Zrínyi, a költő /Regényes krónika a tizenhetedik századból/
- 1844A két Barcsai (dráma)
- 1845Ifjabb Békesi Ferenc kalandjai
- 1846Diamante / Történeti vázlat a legújabb múltból
- 1847Egy kétemeletes ház Pesten
- 1847Jósika István
- 1852Egy magyar család a forradalom alatt
- 1853Eszther
- 1854A szegedi boszorkányok
- 1856Pygmaleon vagy egy magyar család Párisban
- 1857A rejtett seb
- 1859Visszhangok (kisebb regények, két kötetben)
- Rákóczi Ferenc (két részben, a másodikat emigrációban írta)
- 1862Két élet
- 1863Klára és Klári / regény az Anjou-királyok korából
- 1864Sziklarózsa /Regény Apafi Mihály erdélyi fejedelem korából/
- Regegyöngyök (elbeszélések)
- „Idegen, de szabad hazában” (levelek)
Összeállította:
Fodor Dóra magyartanár
Józan Erzsébet történelemtanár